----/--/-- --:--:--

Tomi története

Mivel nem is egy szívszaggató és bonyolult történetet olvastam itt, régóta tervezem, hogy leírom a miénket biztatásul a várakozóknak, hogy egyszerű esetek, sima ügyek is léteznek.

Második gyermekre várni talán könnyebb, mint az elsőre, hiszen egy kicsivel is van elég öröm és gond, ami rendesen lefoglalja az embert. Nehezebbé akkor válik a dolog, amikor az első komolyan vágyakozni kezd egy kistestvérre, és szomorúan nézzük, hogy a hosszú(nak tűnő) és gyötrelmes várakozást neki is viselnie kell. Mivel tudtam, hogy előbb-utóbb sorra kerülünk, mindig ezt mondtam: Biztosan lesz testvéred, csak nem tudjuk, mikor.

Június közepén jött a várva várt telefon Gabitól, hogy aznap született egy kisbaba, akiről életet adó anyukája várhatóan le fog mondani. Én éppen a vizsgaidőszak utolsó vizsgáján voltam túl, ráadásul a munkahelyemen is egy nehezebb időszak állt a hátam mögött - csak ültem egy székben, és bambán néztem ki a fejemből, nem is tudtam gondolni semmire. A telefon után majdnem a plafonig ugrottam az örömtől és az izgalomtól. Rögtön fölhívtam a férjemet, az anyukámat és a húgomat, hogy megosszam ezt a hírt velük. Elhatároztuk, hogy a lányunknak nem szólunk, csak ha már a papírok alá lesznek írva. Nehogy csalódás érje, ha mégis valami történik. De szerencsére minden úgy történt, ahogy reméltük. Másnap szinte hihetetlennek és álomszerűnek tűnt, hogy egy egy napos babát ölelhetek magamhoz, akiről az előző nap délelőtt még nem is sejtettem, hogy a világon van. Ha a környezettanulmányos előbb ki tudott volna jönni, már négy naposan hazahozhattuk volna, mintha én szültem volna őt. A kórházban nem akadékoskodtak, kedvesek voltak. Az ottani gyámügyes olyan alaposan kikérdezett bennünket még gyermekkorunk apróbb részleteiről is, hogy szegény Gabi már felsóhajtott, hogy ide három napi hideg élelemmel kellett volna érkezni, mert úgy tűnik, előbb nem szabadulunk. De miután sok egyéb mellett sport pályafutásunk is dokumentálva lett (egyikünk sem hivatásos sportoló), csak vége lett ennek a hosszúra nyújtott együttlétnek. Az itteni gyámügyest kicsit nehéz volt a férjemnek becserkészni, és kérésére autóval házhoz hozni, aztán visszavinni a hivatalba. De ezek voltak a legnagyobb problémáink.

A szülőanya kedves volt és aranyos, olyan nyugodtnak és erősnek látszott. Látva lelkesedésünket és örömünket, így búcsúzott tőlünk: Örülök, hogy ti kapjátok. Persze mi is örültünk, csak a búcsúzás után csordult ki a könny a szememből. Csak annyit tudtam nagy nehezen Gabinak mondani: Olyan végtelenül boldog vagyok, és annyira sajnálom őt.

Amikor a lányomnak elújságoltuk a hírt, úgy lelkendezett, mint egy csecsemő: mosolygott, kalimpált, hadonászott, majd kiugrott az ágyából. De biztos, de biztos? - kérdezte aggódva. Amikor hazahoztuk, olyan fogadtatást rendezett a nyolc napos öcsikének, azóta sem tudjuk elfelejteni. Felhúzta a zenélő holdat, a forgó, zenélő macikat, fújta a furulyát, ütötte a xilofónt, táncolt és ugrabugrált. Állandóan vele akart lenni, etetni, gondozni, dajkálni. Mostanra úgy összenőttek, mintha vér szerinti testvérek lennének. Bízom benne, hogy ez a kölcsönös szeretet és ragaszkodás egész életüket végigkíséri.

Soha nem múló hálával, tisztelettel és szeretettel gondolok az életet adó anyára, Gabira és a Gólyahír Egyesületre.

Levél a webmesternek