Rólunk - Rólunk szól

Téged vártunk! Egy örökbefogadás története

Orsi, Lali és Zsombi egymásra találása az örökbefogadásnak köszönhetõen teljesedett ki. Hosszú és küzdelmes út vezetett a szülõk számára annak tisztázásáig, mi a legfontosabb számukra: nem a fizikai hasonlóság, és a vér szerinti kötelék, hanem a hasonló gondolkodás és értékrend. A történetet Orsi írta le számunkra.
Gyerekvállalással kapcsolatos történetünk négy évvel ezelõtt kezdõdött, mikor megfogadtuk egymásnak, hogy együtt leszünk jóban és rosszban, örökkön-örökké. Sok párral ellentétben, akik éveken át próbálkoznak természetes úton teherbe esni, mi a tudatos gyermekvállalás jegyében ellátogattunk családtervezési konzultációra és az azt követõ néhány rutin vizsgálat során megtudtuk, hogy természetes úton nem lehet gyermekünk. Ez hatalmas sokként ért bennünket, akkor még semmit nem tudtunk a különbözõ, termékenységgel kapcsolatos kezelésekrõl. Mivel alapvetõen elég fiatalon vágtunk bele, a környezetünkben sem igen voltak olyanok, akiknek hasonló problémájuk lett volna. Így orvosról orvosra járva szembesültünk azzal, mit jelent az pontosan,, hogy csak lombikkezeléssel lehet vérszerinti gyermekünk.

Megkezdõdtek tehát az alaposabb kivizsgálások és mûtétek, majd fél évvel késõbb már az elsõ lombiknál találtuk magunkat. Teljesen biztosak voltunk a sikerben, hiszen fiatalok voltunk (28 és 31 évesek) és „csak” elzáródásos probléma volt a háttérben, így az elsõ sikertelenség hidegzuhanyként ért minket. Ezt követte ugyanabban a budapesti meddõségi intézetben egy következõ sikertelen próbálkozás, majd úgy éreztük, hogy talán egy másik orvossal, más környezetben sikerülhetne, így egy budapesti magánintézetre váltottunk. Itt újabb vizsgálatok, bíztatóbb eredmények, de ugyanúgy sikertelenséggel záruló két teljes lombikciklus következett.

Bár végig kitartóan, támogatóan álltunk egymás mellett, mégis annyira csak a jövõbeni célra, a babánk megfoganására fókuszáltunk mindketten, hogy kapcsolatunk kezdett belefáradni a sok küzdelembe. Úgy érzetük, hogy a testünk állandó megpróbáltatásoknak van kitéve, melyet lelkünk nem ér utol. Így a második sikertelen lombikprogramot követõen az Ágacska Alapítványnál dolgozó meddõsségi pszichológus szakemberekhez fordultunk, akik rengeteget segítettek veszteségeink feldolgozásában, egymás megértésében, az eltérõ gyász reakciónk összecsiszolásában.

Ekkor merült fel elõször az örökbefogadás gondolata, ami elõször mindkettõnknek meglehetõsen távoli volt, azonban az újabb sikertelenség után ez a másfajta lehetõség kezdett egyre reménytelibbnek tûnni. Egymással is és a szakemberekkel is beszélgetni kezdtünk a témáról, bújtuk a netet és szakirodalmakat az örökbefogadással kapcsolatban. Kezdtünk rájönni arra, mi az, ami igazán fontos: hogy nem a biológia tesz valakit apává és anyává, és nem a vérségi köteléktõl válik családdá a család. Az általunk helyesnek vélt értékrendünket és gondolkodásunkat szeretnénk látni gyermekünkben, és nem a fizikai hasonlóságokat. Felvettük a kapcsolatot több örökbefogadó családdal, jártunk találkozókra, ahol csupa boldog embert, szülõt, gyermeket és családokat láttunk, szemben a meddõségi centrumok falain belül sokszor kilátástalanságot sugárzó, reményvesztett, kiégett arcokkal – úgy láttuk, szép lassan mi is ilyenekké váltunk. Ám egyszer csak megváltozott valami, és az addigi ismeretlen út kezdett egyre világosabbá és reménytelivé válni. Volt egy megállapodásunk, miszerint ha nem sikerül a negyedik lombikprogram, akkor elindítjuk az örökbefogadást. Végiggondoltuk, hogy mit is szeretnénk igazán: együtt leélni az életünket, gyermeket, családot. Ez örökbefogadás segítségével ugyanúgy lehetséges. Így az újbóli sikertelen ciklus után még aznap jelentkeztünk a TEGYESZ-hez.

Egy hónap múlva már a leendõ gyermekünkkel kapcsolatos kritériumokban kellett döntenünk. Az életkort kivéve elég tág határokat adtunk meg: 0-6 hónapos, bármilyen nemû és származású, korrigálgató egészségügyi állapotú babára vártunk. Ezt követte a pszichológiai alkalmassági vizsgálat, majd környezettanulmány – ahol azt nézték meg, hogy milyen körülmények közé várjuk gyermekünket – és végül egy örökbefogadásra felkészítõ három napos tanfolyam, melyrõl csak áradozni tudunk: egy szintén örökbefogadó szülõ tartotta, és az örökbefogadás problémásabb részeinek bemutatásán túl, olyan édes történetekkel gazdagította a tanfolyamot, mely mindinkább megerõsített bennünket döntésünkben.

Mindössze két hónap alatt kezünkbe kaptuk a határozatunkat, és ezután több civil, közvetítõ szervezethez is beadtuk a jelentkezésünket. Elérkezett a várakozás szakasza, amelyrõl azt gondoltuk, hogy oly hosszú lesz, így a pszichológusok és szakemberek javaslatával ellentétben egy utolsó lombikpróbálkozással kezdtünk, a határozatunk kézhezvételével szinte egyidõben indítottuk ezt a próbálkozást. Ekkora már el tudtuk engedni a vérszerinti gyerek iránti vágyunkat, viszont annyira szerettünk volna már gyereket, hogy a türelmünk fogyatkozott. Úgy éreztük, gyereket szeretnénk, minél elõbb, érkezzen akár az én pocakomból, akár a „szívünkbõl”, ahogy hozza az élet. Ekkor Gyõrbe jártunk kezelésekre, újabb mûtétek, tûszúrások következtek, de ezeket most az örökbefogadás elindítása miatt sokkal könnyedebben kezeltünk. Legnagyobb megdöbbenésünkre ezúttal a beültetés sikeres volt, pozitív terhességi tesztet tarthattunk a kezemben. Leírhatatlan öröm és boldogság mellett állandósult az aggódás és félelem, hogy vajon minden rendben lesz-e. A 10 hetes ultrahangon, elhangzott az a mondat, amit senkinek nem szabadna hallania: „Már nem dobog a szíve, nem él a kis embrió”. Életünk legnehezebb idõszaka következett. Elveszíteni egy magzatot nagyon nehéz, nincsenek rá szavak. A környezet is tabuként kezeli. „Fiatalok vagytok még, majd lesz még” – jöttek az ehhez hasonló, fájdalmat nem enyhítõ vigaszok. Aztán nyáron egy lufival jelképesen a levegõbe engedtük elvesztett magzatunk emlékét, és ezzel a vérszerinti gyermek lehetõségét is.

Ezután minden gondolatunkkal az örökbefogadható gyerekünkre koncentráltunk, õt vártuk. Az addig üresen álló szobát kifestettük, aprólékos figyelemmel berendeztük, és megkezdõdtek a boldog várakozás hónapjai. Bár ekkor még nem tudtuk, hogy hónapokról vagy évekrõl lesz-e szó, de bíztunk abban, hogy hamarosan megcsörren a telefon, és megismerhetjük a mi kisbabánkat, aki ránk vár. Készítettünk egy babára várakozós fotósorozatot is, ami egy kis kreativitással, különféle táblák és tárgyak használatával pocak nélkül is kivitelezhetõ volt. Majd ebben az idõszakban elmentünk csecsemõápolási és babaelsõsegély tanfolyamra is, ami, mint utólag kiderült, jó ötlet volt, mert aznap született meg a kisfiunk.

Másfél év várakozás után, egy hétfõi napon értesültünk Zsomborról. Sosem felejtjük el Móruczné Gabi szavait (Gólyahír Egyesület vezetõje): „Lenne egy gyönyörû, egészséges, öt nappal ezelõtt született roma kisfiú, intézzük a papírokat, szerdán aláírás, és aznap vihetik is haza”. Bár azt hittük, mindenre felkészültünk és mindenünk van, két nap rohangálás következett, mire beszereztünk mindent Zsombor érkezésére. Amíg a kórház fele tartottunk, hogy elõször találkozzunk a kisfiunkkal, az egyesület vezetõje mutatott egy képet róla. Azonnal egyértelmûvé vált számunkra, hogy õ a mi gyerekünk. Leírhatatlan, ami abban a pillanatban mindkettõnkbe beléhasított, szerelem volt elsõ látásra. Nyílt örökbefogadás lévén az életet adó szülõkkel is találkoztunk, akik nagyon szimpatikusak voltak számunkra. Volt szerencsénk megismerni a vérszerinti apukát is – ami az örökbefogadás gyakorlatában igen ritka –, mindketten nagyon helyes emberek, nem túl szerencsés körülmények között.

Gyermekünk hazaérkezése után megkezdõdtek a babás hétköznapok, amelyekre oly régóta vágytunk, és amelyeket Zsombi csodás természete igen megkönnyített. Az egyik legszebb pillanatunk, mikor egyik este fürdetés után megpillantotta a szobája falán lévõ mosolygós felhõcskét és egy hatalmasat mosolygott rá, mire mi könnyes szemmel mondtuk neki, „Igen Zsombi Neked festettük, Téged vártunk!” Most a kisfiunk mosolyában ott van minden, hogy miért kellett átélnünk és túlélnünk az elmúlt nehéz éveket. Zsombor a mi fiunk, ez nem kétség, imádjuk, szeretjük õt, és a legjobb döntés volt, hogy örökbefogadtuk. Így vagyunk mi most már egy család, örökkön-örökké.

Kapcsolódó linkek:
HelloBaby! magazin

Vissza a cikkekhez

Támogatás

Mint kiemelten közhasznú szervezet, a jogszabályok szerint 2002-től jogosultak vagyunk gyűjteni az adók felajánlott 1%-át.
Kérjük, hogy támogassa Egyesületünket és ajánlja fel adójának egy százalékát, amivel segít kitűzött céljaink elérésében!

Tovább »

Elérhetőségek

INGYEN HÍVHATÓ KRÍZISVONAL
06-22 óráig

06-80-203-923